|
olVaSs
Bettina 2005.04.28. 20:09
Mosolyod
Mosolyod orzöm a fényképen,
dobozban tested porát.
Szimpla téboly az életem:
kiszáradt benne a holnapután.
Ez már más ...
Végtelenségbe meredő
Pillantások,
Fekete mélységet kutató
Szemek,
Lassan kihaló, üres
Tekintetek,
Valamit figyelnek, messze
Az éjszakában,
Valami meghal ilyenkor
Az égben,
Valami szépség örökre
Véget ér,
Valaki halkan imát mond
Az éjben,
Minden alkalommal, ha egy csillag
Földet ér,
Így van ez nyáron,
Csillaghullás idején.
Mért gondolja minden férfi,
Hogy soha nem lehet gyenge?
Ha most idejönnél,
Ha most hozzám bújnál,
Ha most átölelnél,
Ha most megcsókolnál,
Ha most beolvasnál,
Ha most jól leszidnál,
Ha most veszekednél,
Ha most feloldoznál,
Talán megbocsáthatnék magamnak,
Mert megbántottalak.
Lehetek akárhol, lehetek bárkivel,
Mi összetartozunk.
Lehetsz te akárhol, lehetsz te bárkivel,
Mi összetartozunk.
Egyszer még valahol,
Távol, messze bárkitől
Mi még találkozunk.
Én csak veled leszek,
Te csak velem leszel,
Hiszen összetartozunk.
Addig én akárhol, addig én bárkivel
Élem az életet,
De ha találkozunk, de ha mellettem leszel,
Onnantól élhetem
Életem, mi csak miénk –
Most még máshol vagyok,
Nélküled, bárkivel,
Majd egyszer ott leszek,
Veled, ha megérted,
Lehetek akárhol, lehetsz te akárhol,
Lehetek bárkivel, s te lehetsz bárkivel,
Felettünk hatalmas
Másik úr felügyel,
S szólt ő egyszer, így hangzott:
Ti ketten összetartoztok.
Lehettek most akárhol.
Lehettek most bárkivel.
Megleltem a helyet,
Melyre mindig vágytam,
Másé, ettől mindenkié,
Nyugalom és csend van,
Földön ülve körülnézek,
Nincsen más, csak hegyek,
Fák susognak, vad szél fújja
Hajamat, nem megyek
El innen, hisz otthon vagyok,
Rám vártak a nyugodt napok,
Véletlenül találtam meg,
Sorsom ide elvezetett,
Megmutatta nekem magát
A régi hegy, örök barát,
Hív, hogy jöjjek megnyugodni,
Gondolkozni, megújulni,
Megtalálni önmagamat,
Önmagamban társaimat,
Megtanítja, merre menjek,
Kiben mit és hol keressek.
Köszönöm, hogy megleltelek,
Engedted, hogy veled legyek,
Hűtlen hozzád sosem leszek,
Hisz megleltem az örök helyet.
Ölelj úgy, ahogy éjszaka szoktál,
szeress úgy, ahogy ébredéskor szoktál,
simogass úgy, ahogy alvás előtt szoktál,
hagyj el úgy, ahogy mindig is szoktál!
Arcom üres álarc csupán,
míg a lelkem sír, zokog,
hogy tehetted, mért dobtad ki
szívemet az ablakon?!
Kegyetlen vagy, szívtelen,
önző, üres kép csupán -
fejem végül felemelem
s indulok más fény után.
Koratéli hullócsillag,
az voltunk mi ketten,
megszülettünk, felragyogtunk,
s elhamvadtunk csendben,
repültünk az éjszakában
egyre lejjebb s lejjebb,
földet értünk külön-külön:
mérföldekre tőled
kerestem a fényedet, de
nem volt más, csak mély csend,
sötét volt az éjszaka és
nem találtam jeled,
tanú nem volt halálunkra,
senki nem járt arra,
beszippantott, elrabolt és
megölt a csillagos éjszaka.
Csillagos az égbolt,
haldokló csillagok,
kőkemény és hideg mind,
mégis fényesen ragyog,
hirdeti a csillogás
végtelen hatalmát,
elrejti az éjszaka
sötét, mély bánatát.
Csillagos a lelkem is,
haldokló csillagok,
kőkemény és hideg már,
de ha kell, kifelé ragyog.
Hirdetné a szeretet
végtelen hatalmát,
de mást rejt: a szakítás
sötét, mély bánatát.
Ennyi csak a búcsúzás,
belső, titkos aktus,
nem láthatja senki más,
csupán engem mardos.
Hullanak a csillagok,
meghalnak az égben,
átzuhannak szívemen
s megölik a lelkem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
